Friend of Liberty

A Fatah és a Hamasz megállapodott a palesztin egységkormányról. Remek. A két szervezet fegyveresei ezek szerint egységben gyilkolják majd egymást. Meg a zsidókat természetesen. A Hamasz ugyanis továbbra sem ismeri el a palesztinok és az izraeliek között megkötött szerződéseket. Az öröm tehát mintha korai lenne. Persze lehet, hogy csak nekem túlzottak az elvárásaim.

Bizonyos népek számára az önálló államiság egyelőre csak álom. Más népeknek két államuk is van, elég körülnézni a Balkánon. Most éppen az albánok kapnak egy második államot, Koszovó ugyanis hamarosan függetlenedhet Szerbiától. Ha együtt nem megy, persze meg kell próbálni külön. A rossz szájíz mindenesetre hosszú ideig megmarad.

Polgári engedetlenség? Nevetséges. Amit Orbán Viktor és elvtársai műveltek a Kossuth téren, azt legföljebb előre megfontolt szándékkal elkövetetett performance-ként lehet értékelni, amely garantálja a másnapi címlapokat. A Kossuth teret ettől függetlenül valóban ideje lenne megnyitni. Tüntessenek nyugodtan. Csak át kellene nevezni Agyrém térré.

Időnként különös dolgok történnek. Mostanában éppen az elnökválasztásra készülő szabad demokratáknál, a látványos kilépésekhez szokott pártba ugyanis tömegesen lépnek be az emberek. Legalábbis állítólag, a pártvezetés ugyanis cáfol. Az egyik elnökjelölt attól tart, hogy az újak eldönthetik az elnökválasztás kimenetelét, mégpedig ellenfele javára. Egyelőre nem tudni, kinek van igaza, az egymásra mutogatás azonban már megkezdődött, ahogyan az szabad demokratáéknál megszokott. Alighanem jobban tennék, ha minél előbb tisztáznák a történteket, belső vitákra ugyanis most igazán nincs idő. A parlamenten kívül egyébként is elég ritka a levegő.

Közszereplők-e a főpapok? Ez a kérdés foglalkoztatja mostanában (már megint) a hazai közvéleményt (is). Mivel nem vagyok jogász, a jogi vonatkozásoktól eltekintenék. A teljes nyilvánosság követelésétől azonban nem, a múlt tisztázása, a múlttal való szembenézés ugyanis mindannyiunk érdeke. Lenne. Éppen elég ideje botorkálunk már a ködben. Be kellene végre kapcsolni a fényszórókat.

Az Iszlám Dzsihád nevű nonprofit szervezet merényletet követett el az izraeli Ejlatban, mégpedig azért, hogy elősegítse a palesztinok (értsd: a Fatah és a Hamasz) közötti megbékélést. Olyan ez, mint annak idején a békeharc. Csak most (már megint) a zsidók a közös ellenség. A kérdés az, hogy a zsidók vagy egymás gyűlölete bizonyul erősebbnek. A palesztinok azonban ettől függetlenül önmaguk legnagyobb ellenségei maradnak. Így is, úgy is.

A nemzetközi közvélemény egyre kritikusabban ítéli meg az Egyesült Államok külpolitikáját (különösen Irak lerohanása óta), amivel önmagában nem is lenne gond, sokan azonban kizárólag az Egyesült Államokat kritizálják, miközben Észak-Koreáról, Kubáról, vagy éppen Iránról hallgatnak. Nyilván az Egyesült Államok jelenti a világ legnagyobb problémáját. Meg persze Izrael. Nem bírnak magukkal.

Bruno Gollnischt, az Európai Parlament szélsőjobboldali frakciójának vezetőjét három hónap börtönbüntetésre, valamint ötezer euró pénzbüntetésre ítélte a lyoni bíróság holokauszttagadásért, ráadásul ötvenötezer euró kártérítést is fizetnie kell a felpereseknek. Gollnisch nyilván remek alakítást nyújt majd a szólásszabadság mártírjának szerepében. Kinek jó ez? Úgy értem, Gollnisch-on és elvbarátain kívül.

Amikor végre csatlakozhattunk az Európai Unióhoz, a régi tagállamok többsége korlátozott bennünket a szabad munkavállalásban. A kormány és az ellenzék tiltakozott hátrányos megkülönböztetésünk ellen, sikertelenül. A kormány és az ellenzék között ismét nagy az egyetértés. A bolgár és a román állampolgárok szabad munkavállalásának korlátozásában. Egyedül a szabad demokraták fogalmaztak meg ellenvéleményt, egy liberális párttól azonban ennyi igazán elvárható. Persze tiltakozhattak volna hangosabban is, de legalább hallatták a hangjukat. Az önellentmondások mindenesetre szórakoztatók. Business as usual.

Ha arról szerzünk tudomást, hogy az oroszok fegyvereket adtak el Iránnak, legföljebb legyintünk, hiszen hozzászokhattunk már a hasonló hírekhez. Az irániaknak azonban állítólag már amerikai fegyvereik is vannak, köszönhetően néhány idióta nemtörődömségének. Ha őket lőnék le Afganisztánban és Irakban amerikai fegyverekkel, nyilván jobban meggondolnák, hogy kinek szállítanak belőlük. Így viszont...

Nemrégiben szélsőjobboldali frakció alakult az Európai Parlamentben. Másokkal ellentétben én úgy gondolom, hogy ennek a hírnek inkább örülni kellene, ezentúl legalább mindenki számára egyértelmű lesz, hogy mivel állunk szemben. Ha eddig nem lett volna az.

Amikor Ehud Olmert izraeli miniszterelnök tavaly év végén lényegében elismerte, hogy országa rendelkezik atomfegyverrel, a világ közvéleménye meglepődött. Azon, amit már korábban is tudott. Ki érti ezt? Egyesek ráadásul kettős mércéről beszéltek. "Ha Izraelnek lehet atombombája, Iránnak miért nem?" Mintha tényleg nem értenék. Talán így is van. Attól tartok.

Ha Irán a jelenlegi ütemben folytatja nukleáris programját, öt éven belül egészen biztosan elkészül első atombombájával. Minden bizonnyal ez is szerepet játszott abban, hogy az ENSZ megbízásából ezentúl egy olyan berendezés fog működni Izraelben, amely azt figyeli majd, hogy végrehajtanak-e Iránban kísérleti atomrobbantást. Végre egy jó ötlet. Meglepődnék, ha kiderülne, hogy az ENSZ-ben jutott eszébe valakinek.

George W. Bush végre elmondta a beszédet, amelyre sokan és régóta vártak, ám a fanyalgás, az előzetes várakozásoknak megfelelően, lényegében azonnal megkezdődött. A fanyalgók nyilván arra számítottak, hogy W. bejelenti az amerikai csapatok azonnali kivonását, valamint az Iránnal és Szíriával való tárgyalások megkezdését, W. azonban ennek éppen az ellenkezőjéről beszélt. Mindannyiunk szerencséjére. A kompromisszumok ugyanis egyet jelentenének a fegyverletétellel.

Nuri al-Malikinak elege van. Nekem is. Olyannyira, hogy legszívesebben lemondana. Én is. Irak miniszterelnökének lenni persze nem lehet könnyű, ez azonban már akkor is nyilvánvaló lehetett volna a számára, amikor elvállalta a felkérést. Országa érdekében természetesen. Ha viszont tényleg időközben szembesült azzal, hogy a feladat nagysága meghaladja képességeit, talán az lenne a legjobb, ha inkább lemondana.  Irak ugyanis végképp nem az a hely, ahol egy miniszterelnök bizonytalannak, határozatlannak mutatkozhat. Különben az iszlámfasiszták állnak majd győzelemre.

Megkezdte munkáját az Egyesült Államok demokrata többségű kongresszusa, amelynek elnöke, az Egyesült Államok történetében először egy nő (ezúton is gratulálok), mégpedig Nancy Pelosi, aki "a konyhából indult". A világbéke tehát karnyújtásnyira, egyetlen zavaró tényező maradt csupán, George W. Bush. Nancy majd nyilván kitalál valamit.

Kedves Olvasók! A Friend of Liberty rövid téli álmot alszik. Folyt. köv. január második felében. Legkésőbb.  Köszönöm a(z eddigi) figyelmet. Remélem, jövőre ismét találkozunk. FoLib

© Eric Allie

Szaddám Huszeint tehát kivégezték. Sajnos. A halálra természetesen rászolgált, továbbra is úgy gondolom azonban, hogy a halálbüntetésre nem (vö. a Rosszabb a halálnál című bejegyzéssel). Az államnak nem volna szabad az állampolgárok életéről/haláláról döntenie. Nem az a dolga ugyanis.

© Lisa Benson

Líbiában nemrégiben másodszorra is halálra ítélték azt az öt bolgár ápolónőt és egy palesztin orvost, akiket azzal vádolnak, hogy (figyelem!) szándékosan fertőztek meg HIV-vírussal több mint négyszáz gyereket egy kórházban. Keresem a szavakat, az ugyanis túlságosan enyhe kifejezés, hogy a vád és a tárgyalás nonszensz. Kedves Olvasók, szolidarítsunk együtt, várom a hozzászólásokat. Ennél többet úgysem tehetünk. Ennyit azonban kell.

© Cox & Forkum

Az iraki fellebviteli bíróság helybenhagyta Szaddám Huszein halálos ítéletét. Az iraki exdiktátornak legföljebb harminc nap van hátra az életéből, a helyi törvények értelmében ugyanis kegyelmet már nem kaphat, ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy bűneinek többségéért nem fogják felelősségre vonni. Sajnos. Az iraki hatóságoknál egyébként százával jelentkeznek az emberek, hogy kivégezhessék. Őket is meg lehet érteni.

© Paul Nowak

Az ENSZ Biztonsági Tanácsa egyhangúlag fogadta el az Irán elleni szankciók bevezetéséről rendelkező határozatát, amely megtiltja az ENSZ-tagállamoknak, hogy olyan anyagokkal és technológiákkal lássák el Teheránt, amelyek hozzájárulhatnak az iráni atom- és rakétaprogram fejlesztéséhez. Mivel köztudomású, hogy a világ elmebeteg diktátorai rettegnek az ENSZ-től, egyértelmű, hogy egy határozatnál többre nincs is szükség. A felelősséget meg nyilván az ENSZ vállalja. Ahogy eddig. Bár az is igaz, hogy én személy szerint nem vennék az ENSZ-től használt autót.