Valamiért sosem szorult össze a szívem a csirkefejért sorban álló nyugdíjasok látványától. Biztos érzéketlen vagyok szociálisan. Ugyanakkor miért is járnak nekik ingyen bizonyos szolgáltatások? Ráadásul alanyi jogon? Mert nyugdíjasok. Mert megdolgoztak érte. Mert megérdemlik. Legalábbis ezt mondják a szociálisan érzékenyek. Talán igazuk van, talán nincs. Az utóbbi persze közelebb van a valósághoz. De itt vagyok mondjuk én. Egyre messzebb a nyugdíjkorhatártól, hiszen hiába öregszem, a nyugdíjkorhatár folyamatosan emelkedik. Én miért vagyok kevésbé érdemes az állami csöcsre? Tulajdonképpen alig keresek jobban egy átlagnyugdíjásnál. Félreértés ne essék. Semmi szükségem az állam csöcseire. Elvagyok. Persze nem azért, mert olyan kurva jól állok anyagilag. Mindig is úgy gondoltam azonban, hogy illendő fizetnem azokért a szolgáltatásokért, amelyeket igénybe veszek. Amire nincs pénzem, azt nem veszem igénybe. Ha sikerülne addig eléldegélnem, nyugdíjasként sem vetemednék ilyesmire. Egyszerű, nem? Valahogy sosem ment le a torkomon az ingyenebéd. Ráadásul rengetegen dolgoznak, közben pedig, durcásan ugyan, de fölveszik a nyugdíjukat is. Hogy basznák meg. Ha rajtam múlna, válsztás elé állítanám őket. Nyugdíj vagy fizetés. Mert a kettőnek egyszerre nem volna szabad járnia. Ha már egyszer annyira aggódnak egyesek a költségvetés egyensúlyáért. Olvastam egyébként az alkotmányt, de nem emlékszem olyasmire, hogy a piacra járás alkotmányos jog lenne. Tessék tehát fizetni a tömegközlekedésért. Vagy tessék bliccelni, ha másképpen nem megy. Meg aztán én valószínűleg gyakrabban járok kiállításokra, mint az átlagnyugdíjas. Nekem teljes árú belépőt kell vennem, őket bezzeg ingyen beengedik. Miért is? Nehogy már én fizessem mások hétvégi kikapcsolódását. Nekem sem fizeti senki. Én úgy tudtam, az államkassza nincs annyira jól eleresztve anyagilag, hogy szívlapát segítségével kellene megszabadulni a pénzkötegektől.